Annie Sloan chalk paint festék – az első nagy bútor

Ennek az asztalnak a történetét már leírtam itt, de tele vagyok fényképekkel és mesélni valóval azok számára, akiket részletesebben érdekel, hogy hogyan is készült ez az asztal. Szóval most egy hosszú és részletes beszámoló fog következni pontról pontra.

Teszem ezt azért, mert a festékről, amit használtam, még nincs leírás magyar nyelven, legalább is én nem találtam!

Ime az asztal: barna, lakkozott, – mint nemrég megtudtam egy kedves olvasómtól – bonanza asztal, anyaga valamilyen kemény fa, talán bükk, de ez nem biztos.

A festékről röviden azt kell tudni, hogy vizesbázisú, un. krétafesték (angolul chalk paint). Ez az összetételét jelenti, a dobozon az áll, hogy a tartalma természetes kréta és pigmentek. Festhető bármilyen felületre, fára, falra, fémre, textilre stb.

Amikor kinyitottam a dobozt visszahőköltem, olyan szép piros a színe, a neve Emperior silk (egyébként Annie Sloannak van egy másik piros színű festéke is).

Sűrű festék, nagyon sűrű, ezért jó alaposan felkavartam.

Ez az ecset is Annie Sloan márkájú, közepes méretű. Nem értek az ecsetekhez jobban, mint egy átlagos felhasználó, így azon kívül, hogy baromi drága volt ami a képen látszik, egyelőre nem tudom mitől jobb, mint egy magyarországon is kapható ecset, ezt még majd kiderítem.

Amikor belemártottam a dobozba, nagyon sok festéket felvett.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az asztallal nem csináltam semmit: nem készítettem elő, nem csiszoltam!

Gondoltam, hogy a fiókkal kezdek, ha elszúrom, a kisebb felület könnyebben javítható. El sem tudtam képzelni, milyen az, amikor csiszolás nélkül tapad egy festék. Remélem a kép visszaadja, hogy milyen…

Teljesen fed, kiválóan tapad, sőt, elég nehéz kenni, mert vastag, sűrű festék és gyorsan szárad.

Amikor ezek a képek készültek, kicsit megijedtem, hogy mi lesz ebből. Nehéz volt kenni, egyenetlenül kenődött, hol vastagabb, hol vékonyabb rétegben, és hiába húztam még egy escetvonást rá, csak rontottam rajta: még egyenetlenebb, még csíkosabb lett. Mintha egy gyerek kenegette volna össze a bútort rosszaságból.

Az első réteg felvitele után így nézett ki.

Amikor megszáradt a színe inkább rózsaszín volt (a sógornőm szerint ciklámen) és hát valljuk be, nem az igazi.

Ha nem tudom ennek a festéknek az előéletét, ha nem ismerem képekről a vele festett bútorokat, ha csak úgy a kezembe nyomták volna a dobozt ismeretlenül, hogy tessék Enikő, fessél; és ha ez az asztal egy vagyon lett volna… hát akkor nagyon elbizonytalanodtam volna.

Mert teljesen más, mint a vizes bázisú zománcfestékek, amik egyenletes rétegben kenődnek, szép simán kenhetőek, már a kenéskor látszik, hogy az amit csinálsz, milyen lesz a végén.

Hát ez a festék nem olyan, és ehhez bizony hozzá kell szokni és kellő lazasággal kezelni!

Amikor megszáradt az első réteg a fiókon, rájöttem, hogy másik foganytút szeretnék rá, nem az eredetit, ezért a lyukakat el kellett tüntetni. Ehhez trinát mestertapaszt használtam (életemben először csináltam ilyesmit).

Összesen háromszor kellett bekenjem, mire sikerült teljesen eltüntetni a lyukakat. Minden réteg száradása után 280-as szivacsos csiszolópapírral csiszoltam.

Visszatérve az asztalhoz rákentem egy második réteget. Ezen a képen nagyon jól látszik, hogy kenéskor milyen telt a színe, száradás után pedig matt, fakó. De nem szabad megijedni!

A második réteg szárad.

Van az asztalnak felül középen egy felhajtható része, azt gondoltam befestem rózsaszínre, így a krémfehérhez (Old white) kevertem egy kis pirosat (Emperir silk). Halvány bugyirózsaszín lett.

Az 1 liter festéknek kb. a harmadát használtam el az egész asztalhoz (ebben benne van a képkeret is).

A viaszolás előtt fogtam a 280-as csiszolópapírt és az egész asztalt átdörzsöltem vele finoman. Igazából nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez szükséges lépés volt, de nem is gondolkodtam, csak csináltam automatikusan, mert megszoktam, hogy viaszolás/lakkozás előtt csiszolunk. Utána kezdtem gondolkodni, hogy ezt most kellett volna-e, de ártani nem ártottam vele. Az éleknél nem csiszoltam vissza durván, csak finoman, épp csak jelzés értékűen, itt-ott.

Először felvittem a világos viaszt (clear wax) és közvetlenül utána a sötétet (dark wax).

Na és itt van a kutya elásva! Látjátok a különbséget a fiók és az asztal többi része között. A fiók már kész, rajta van mindkét viasz.

Ettől olyan más ez a festék, hogy nagyon jó alapot ad a viaszolásra, és ezért lehet vele olyan jól antikolni. Olyan ez a festék, mintha kifejezetten antikolásra fejlesztették volna ki. Nem mondom, hogy nem lehet más festékkel antikoni, hiszen én is antikoltam hagyományos vizesbázisú zománcfestékkel, de ezzel sokkal egyszerűbb. Már eleve kenésnél struktúrát ad a felületnek, egyenetlenséget, ami majd a viasz munkáját könnyítit meg.

Ezeken a képeken látszik igazán, hogy a viaszolás az, ami értlemet ad az eddigi munkának, kiteljesíti a végeredményt, feltüzeli a színeket, és felteszi az i-re a pontot.

Visszatérve az ecset témára, itt az alsó ecsettel kezdtem viaszolni, de rájöttem, hogy sűrűbb, tömöttebb ecsetre van szükségem, hogy szépen tudjam eloszlatni a felületen, így ecsetet váltottam, és a felsőt használtam.

Ugyanaz a részlet világos viasszal kenve a bal oldali képen, és sötét viasszal is a jobb oldalin.

A festék vastagsága adja a struktúrát, és a felvitt viasz kirajzolja a felületen az antik hatást.

Ilyen volt – ilyen lett.

Nemrég többen is felhívták a figyelmemet arra, hogy vannak csúnya antikolások. Eddig ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, de elkezdett a szemem ráállni, és én is találkoztam nagyon nem természetes antikolásokkal. Amikor messziről virít, hogy azt bizony mesterségesen így festették, amikor az antikolás olyan, mintha egy minta lenne a bútoron.

Hogy mi köze van ennek a krétafestékhez?

Arra jöttem rá, hogy zománcfestékkel szépen antikolni kihívás, krétafestékkel szépen antikolni viszont gyerekjáték!

Úgyhogy folytatom!